Esküvő

Állok az oltárnál a bátyámmal, Bennel, és figyelem, ahogy a kis kápolna lassan megtelik a meghívott vendégekkel. A folyamatosan érkező ismerősök mosolyogva felénk intenek, majd mindenki igyekszik elfoglalni a helyét. A virágok nehéz, édes illata belengi a templomot, keveredve a parfümök aromájával. A színes üvegeken át bekukucskáló napsugarak romantikus fénybe burkolják a falakat. Elnézem a festett angyalokat, ahogy bírálóan tekintenek le rám, mintha a fejembe látva tudnák, mi kavarog bennem.

Egyre feszültebb vagyok, úgy érzem, mintha a nyakkendő szorítása alatt nem jutnék elég oxigénhez. A homlokomon megjelenő izzadságcseppeket még ráfoghatom az augusztusi hőségre, de a reszkető kezem, amivel előveszem a zsebkendőt, hogy megtöröljem felhevült arcomat, mindent elárul. Az idegesség végighullámzik rajtam, és azon kapom magam, hogy akaratlanul is folyton a hátsó ajtó felé tekintgetek.   

Szeretnék elszaladni, de nem mozdulok. Még tíz perc van hátra és megpillanthatom Őt, gyönyörű hófehér ruhájában, ahogy kecsesen végiglépked a padsorok között, egyre közelebb kerülve hozzám…

Le kellene állítanom ezt az egészet, elmondani, hogy ez egy óriási tévedés és nem szabad megtörténnie! Már nyitom a számat, mikor észreveszem a szüleinket az első sorban, ahogy izgatottan fészkelődnek, időnként hátrafordulva, vagy egy büszke mosolyt küldve felénk. Anya kritikus szemmel néz végig rajtunk, a vőlegényen és a tanún. A szemem sarkából rásandítok a halálos nyugalommal várakozó Benre, aki épp a szmokingja hajtókájára tűzött virágot igazgatja, és leporol a karjáról egy láthatatlan porszemet.

Tekintetem megint az ajtóra siklik. Nem jól van ez így!

Ekkor felhangzik a nászinduló, és mindenki egy emberként fordul a belépő Sarah felé, aki édesapjába karolva elindul a dallam ritmusára.

A család és a barátok áhítattal figyelik, néhány elragadtatott sóhaj kíséretében.

Valóban lenyűgöző látványt nyújt a törékeny alakját kiemelő, uszályos ruhában. Arcát könnyed, átlátszó fátyol takarja, de így is látható gyönyörű mosolya, amivel mindenkit megajándékoz. Művészien feltűzött, mogyoróbarna hajából néhány szabadon hagyott, huncut tincs incselkedve hullik a nyakába.  Kezében tartja a kedvenceiből összeválogatott, halványrózsaszín orchideacsokrot, amit fehér szaténszalag fog egybe.

Visszatartott lélegzettel figyelem, és talán még a szívem is elfelejt dobbanni, hogy aztán őrült iramban döngesse belülről a mellkasomat.

Istenem, miért nem szóltam már korábban Neki?! El kellett volna mondanom, hogy esetleg hiba megtartani ezt az esküvőt, és felajánlhattam volna számára egy másik lehetőséget! De elkéstem a vallomással, és botrány nélkül aligha változtathatok mindezen.

Történetesen akár én is tiltakozhatok, mikor a lelkész felteszi a kérdést, hogy „Tud-e valaki olyan dologról, ami akadálya lehet a házasságnak?”

Már egészen közel jár, apja felé fordulva gyengéd ölelést váltanak, majd egy mély sóhajjal teszi meg az utolsó métert az oltárig.

Rámosolygok, ő viszonozza. Egy pillanatra tekintetem fogva tartja az övét, majd a lába elé tekintve megemeli a szoknyáját, hogy fellépjen az emelvényre.

Sugárzik a boldogságtól, és tudom, hogy nem fogok megszólalni.

Az oltár hímzett terítőjén egy pontot figyelve, lesütött fejjel hallgatom végig a pap szentbeszédét, észre sem véve a percek rohanását. Automatikusan teszem a dolgom, miközben agyamat furcsa zsibbadtság uralja. Pillantásom csak akkor kapom újra a tündöklő arcra, mikor elhangzik a szertartás utolsó mondata.

- Isten előtt mostantól házasok vagytok! A vőlegény megcsókolhatja a menyasszonyt!

A meghatódottságtól könnyes szemmel hagyja, hogy a derekára kulcsolódó karok birtoklóan közelebb vonják magukhoz, rózsás ajkai csábítóan elnyílnak, mikor Ben hozzá hajol…

Ökölbe szorított kézzel fordítom el a fejem, és miközben a vendégek felállva éljeneznek, az én szívem hangtalanul darabokra törik.