Az utolsó nap

Az utolsó nap

Ez a reggel nem úgy indult, mint a többi.

A hosszú, álmatlan éjszaka után alig vártam, hogy végre megszólaljon az ébresztőóra. Csendben figyeltem a kijelzőt, magamban visszaszámoltam és megelőzve a berregést, kinyomtam. Halkan felkeltem és a köntöst felkapva kiosontam a konyhába. Miközben vizet engedtem a kávéfőző kiöntőjébe, az ablakon át végignéztem a kihalt utcán, ahol elvétve lézengett egy-két ember.

Miután a frissen főtt kávé illata belengte a házat, két csészébe töltöttem a forró italból és visszasiettem a hálószobába. Egy másodpercig mosolyogva figyeltem a szétdúlt ágyból kilógó lábat, majd lehúzva a takarót a kócos fejről lágy csókot nyomtam a borostás állra.

- Jó reggelt, hétalvó, ideje felkelni – suttogtam szerelmesen, mire álmos nyöszörgés volt a válasz. Vártam egy másodpercig, de mivel nem volt több reakció, megismételtem a csókot, többször egymás után. Újabb dünnyögést követően végre kinyíltak a hatalmas, kék szemek.

- Te miért nem alszol még? - támaszkodott a könyökére és hunyorogva kinyújtotta a kezét a gőzölgő bögréért. – Kihasználhatnád az alkalmat és délig is ágyban maradhatnál - nézett vágyakozva a párnákra.

- Nem tudtam aludni – motyogtam szomorúan.

Lassan kortyolta a kávét és álmosan figyelte az arcomat.

- Beth, nem kellene gyötrődnöd emiatt az egész miatt. Ez csak egy átmeneti állapot, mással is előfordult már, hogy elvesztette a munkáját – lágyan végig simított az arcomon. – Egykettőre találsz másikat, addig pedig használd ki az időt és pihenj egy kicsit.

- Igen, azt fogom tenni.

- Helyes. Meglátod, szerelmem, gyorsan elrepül a nap és én este száguldok haza hozzád.

Bólogatva próbáltam lelkesedést mutatni anélkül, hogy a könnyek végigfolynának az arcomon. Néztem a számomra imádott férfit, aki mára az egyetlen biztos pontot jelentette az életemben. Gyorsan felkaptam az üres csészéket és kimasíroztam velük a mosogatóhoz. Hallottam, hogy bemegy a fürdőbe és megnyitja a zuhanyt.

Leroskadtam a márványpult melletti székre és végignéztem a makulátlanul tiszta helyiségen, ami a bejárónő szorgos keze nyomát dicsérte. Mintha nem is a saját lakásomban lettem volna, hirtelen mindent idegennek éreztem. Elfigyeltem a falon függő, gyümölcskompozíciót ábrázoló képeket, amit nem én választottam, hanem a lakberendező. A beköltözés óta ott lógtak, de még soha sem figyeltem meg alaposan. Szemügyre vettem a sorban, egymás mellett álló fűszertartókat, amit még nem használtam, hiszen soha sem főzök.

Felálltam, és mintha először járnék a házban, végigsétáltam minden helyiségen. Az előszobában megszagoltam az illatos orchideát, ami szépen elrendezve állt a vázában. Ez már tegnap is itt volt? Nem emlékszem. Vállat vonva bementem a nappaliba és megálltam a házimozi melletti dvd-tartónál. Csodálkozva vettem kézbe néhány lemezt, megforgattam és elolvastam a hátán lévő tartalmat, egyik sem volt ismerős.

Jó, legalább lesz mit csinálnom két állásinterjú között – gondoltam keserűen és visszacsúsztattam a helyükre.

Meghallva a lépteket, hátra fordultam és mosolyt erőltetve az arcomra figyeltem, ahogy begyakorlott mozdulatokkal köti meg a nyakkendőjét. Az íróasztalról felvett néhány papírt, berakta az aktatáskába és bezárta.

- Indulok, próbálj meg lazítani, oké? – hajolt le hozzám és röpke csókot lehelt a számra, majd felkapva a kocsi kulcsot, az ajtó felé indult.

Rémülten ugrottam utána.

- Várj! Mi lenne, ha együtt ebédelnénk?

- Oh, drágám, ma nagyon sűrű napom lesz – nézett rám sajnálkozva. – Csak rendelek valamit és az irodában eszek – azzal újra hátat fordított.

Csalódottan bólogattam.

- Persze, megértem – intettem búcsút, de az ajtó már be is zárult és rámszakadt a hatalmas csend.

Körbenéztem és könnyes szemmel megindultam a fürdőszoba felé. Lezuhanyoztam és sokáig folyattam magamra a forró vizet, miközben többször figyelmeztetni kellett magam, hogy most nem kell kapkodnom, hiszen nem sietek sehová. Nincs időrend, tárgyalás, nincs halaszthatatlan feladat.

Melegen felöltöztem és úgy döntöttem, autó nélkül indulok neki a városnak. Elvégre nem rohanok!

Kilépve az utcára szorosan a nyakam köré tekertem a sálat, hogy a hideg szél ne találjon utat a bőrömhöz. Csendben andalogva nézelődtem, de a gondolataim máshol jártak. Most, hogy semmi sem volt, ami leköthetné a figyelmemet, előjöttek a rég feledni kívánt emlékek, újraélve a tragédia okozta fájdalmat. Az évek óta munkával elnyomott érzések őrült módon kezdték szorítani a mellkasom, míg a fájdalom eluralkodott az egész testemen. Már nem figyeltem, merre megyek, csak automatikusan emeltem egyik lábam a másik után, miközben agyam teljesen kikapcsolt és az ösztöneimre hagyatkoztam. Hirtelen elfogyott az út és meglepetten néztem szét, hol is vagyok.

Csak álltam és hagytam, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon. A hűvös őszi szél átfújt a kabátomon, de nem éreztem a hideget. A lábamnál az elsárgult levelek zizegve repültek tovább a szél dalára táncolva, míg a fák csupasz ágai nyikorogva hajladoztak fölöttem.

Meredten bámultam magam előtt a fekete márványtömböt. Néztem a vékony szürke mintákat, ahogy össze-vissza kanyarodva díszítik a csiszolt felületet. Csak az arany betűkre nem akartam figyelni. Nem akartam látni a nevét kiírva, sem pedig az évszámot.

De akkor miért vagyok már megint itt? Nem is emlékszem, hogy jutottam el újra a temetőbe, a lábaim már olyan jól ismerték az utat, hogy maguktól is idetaláltak.

Lehunytam a szemem és éreztem az égő érzést, amit az elsírt könnyek hagytak maguk után.

Nem kéne itt lennem. Bárhol máshol lehetnék, csak itt nem. Eszembe jutott, hogy Kathrine, a húgom mindig hív, hogy ugorjak be, talán meglátogathatnám. Vagy elmehetnék megrendelni az új bútorokat, amit a katalógusból kinéztem. Mindegy hol vagyok, csak ne itt legyek.

Igen, megyek.

De a lábaim nem mozdulnak. Várnak valamire. Valamire, amit elvesztettem és nélküle nem jó sehol.

Akkor akár itt is maradhatnék.

Kinyitom a szemem és olvasni kezdem: 

David Donner. Született 2001. Elhunyt 2008.

Igen, ő hiányzik, őt vesztettem el.

Az égő érzés erősödik, ahogy a sós könnycseppek újra utat törnek az arcomon. A szemhéjam mögött újra látom a szőke fürtöket és a huncuton mosolygós kék szemeket. Aztán meghallom a fékcsikorgást és a rémült kiáltásokat...

Akkor is október volt, mikor az én kicsi fiam meghalt.

Botladozva rohantam ki a temető vaskapuján, magam mögött hagyva a kőkereszt-rengeteget. Az első sarkon leintettem egy sárga taxit és beugrottam a hátsó ülésre, majd megadtam a belvárosi irodaház címét. Mélyeket lélegezve próbáltam megnyugodni, de tudtam, hogy csak egyetlen ember képes most segíteni. Épp ebédidő van, talán nem fogom zavarni, ha néhány percre beugrok. Muszáj őt látnom, átölelnem és hallani a hangját. Éreznem kell a biztonságot jelentő kezeket a derekamon.

Hónapok óta nem jártam ott. Közömbösen állapítottam meg, hogy átfestették a falakat és számomra ismeretlen recepciós ült a fogadópult mögött.

- Jó napot kívánok, Ray Donnerhez jöttem – közöltem, és már indulni is akartam az irodája felé, mikor a kedves női hang megállított.

- Sajnálom, de Mr. Donner nincs bent és már nem is igen jön vissza – nézett rám sajnálkozva. – Hagy neki üzenetet?

Értetlenül bámultam a sajnálkozó női arcba, miközben agyam lázasan kattogott.

- Nem tudja, hová ment?

Az eddig udvarias alkalmazott bizalmatlanul végig mért és megrázta a fejét.

- Sajnálom, nem adhatok felvilágosítást.

- A felesége vagyok – csattant akaratlanul is a hangom. – Feltétlenül beszélnem kell vele – tettem hozzá halkabban, de összeszorított szájjal.

Zavartan dadogva kért bocsánatot és a monitorra nézve gyorsan megadta egy elegáns hotel éttermének a nevét, ahová mostanra szólt az asztalfoglalás.

Gyorsan megköszöntem és felemelt fejjel távoztam. Kiérve az épületből elővettem a mobilom és benyomtam az 1-es gyoshívót, de csak a hangposta jelentkezett be. Egy pillanatig töprengtem, hogy talán hagynom kellene az egészet és haza menni, este egyébként is találkozunk.

Rövid gondolkodás után elindultam a szálloda felé, ami csak két sarokra volt. Úgy gondoltam, közbejött egy váratlan tárgyalás és hogy megnézem, nem hívathatnám-e ki pár percre. Áthaladva az előtéren sietve léptem be az étterembe és végignéztem az asztalok között, de a szőke fürtöket sehol sem láttam. A pincérhez mentem, aki készségesen felvilágosított, hogy a keresett úr és a partnere épp most mentek át a bárba, majd megrökönyödött arcommal nem törődve, azonnal ott is hagyott.

Akkor már nem tudtam tudomást sem venni a rossz érzésről, ami a hatalmába kerített. Biztos voltam benne, hogy jobb lenne kisétálni és hátra sem nézve hazamenni. De a lábaim újra önálló életet éltek és lassan lépkedtek a bár üvegajtaja felé. Szárazon nyeltem egyet, mert a torkomban érzett gombóc nőni kezdett, miközben bizonytalanul beléptem a halványan megvilágított helyiségbe. Halk zene szólt, a lefüggönyözött teremben csak páran tartózkodtak. A félhomály ellenére szemem azonnal megtalálta a keresett személyt, aki nevetve hajolt át a kerek asztalon és egy nekem háttal ülő, barna hajú nő kezét szorongatta.

Nem jelent semmit, a látszat néha csal!

Mintha erre akarna rácáfolni, gyengéden magához vonta a készségesnek tűnő nőt és szenvedélyesen megcsókolta.

Elfogott a hányinger és rémülten fordultam ki a bejáraton, mielőtt észrevehettek volna. Eltámolyogtam a hallban álló fotelek egyikéhez, ami eldugottan terpeszkedett egy óriáspálma mellett és leroskadtam rá. Arcom reszkető kezembe temettem és percekig levegőért kapkodva próbáltam a könnyeket visszanyelni. Agyamban összefüggéstelenül néhány szó kavargott.

Megcsalt!

Hazudott!

Elárult!

Ő, akivel annyi mindenen keresztülmentünk, akiben mindig feltétel nélkül bíztam és a világot jelentette nekem!

Most mihez kezdhetnék?

A veszteség fájdalmának újabb hulláma csapott le rám. Kétségbe esve kerestem a megoldást, hogyan tehetném meg nem történtté a dolgot. De az életem szappanbuborékként pukkant el és én zuhantam a semmibe.

Vajon mióta hiteget?

Benyúltam a táskámba és előkotortam a telefonom, hogy felhívhassam a húgom, aki az utolsó mentsváram. Reszkető ujjaim alig engedelmeskedtek, mire végre kicsöngött. Abban a pillanatban azok ketten ölelkezve kiléptek a bárból és nevetve indultak az ellenkező oldalon lévő lift felé, míg én a pálma takarásába húzódtam, vállamhoz szorítva a telefont. Ray súgott valamit a nő fülébe, aki csilingelve felkacagott, majd hirtelen a táskájáért nyúlt és a csörgő mobilját felemelve beleszólt.

- Halló, tessék?

Dermedten hallgattam és néztem, ahogy az én drága húgom türelmetlenül „Halló”-zik, miközben szabad kezével a férjem derekát öleli. Pár másodperc után a készüléket visszadugta a táskájába – abba a táskába, amit tőlem kapott a születésnapjára – és a kinyíló liftajtón belépve felmentek a szobájukba.

Légzésem lassan egyenletessé vált és furcsa nyugalom szállt meg. Meredten bámultam magam elé és csak ürességet éreztem. Az eddig bennem kavargó pánik és rémület mintha elpárolgott volna, átadva helyét a néma belenyugvásnak.

Előhúztam egy kozmetikai tükröt és egy zsebkendő segítségével megigazítottam a sminkem, majd egyenes testtartással kisétáltam a főbejáraton.

Most állok a Skyway hídon és a mélységet nézem. A hátam mögött elsuhanó autókról tudomást sem veszek, sem a kivilágított város fényeiről. Nincs bennem félelem, mert akinek nincs veszteni valója, azt semmi sem rettentheti meg. Márpedig én mindent elvesztettem, ami fontos volt, és amiben hittem, már a tegnapé.

Olyan a lelkem, mint a darabokra tört váza, amit összepakolhatnak ugyan, de a ragasztás helye mindig látszani fog. Csakhogy kinek kell az ilyen sérült áru? Fölösleg erőfeszítés az újjáillesztéssel bajlódni, mikor egyszerűbb kidobni és újra cserélni.

Mire számíthatnék még? Ez a lét már csak teher a számomra, hiszen nincs társam, kiben bízhatnék, nincs hely, ahol otthon lennék.

Maradnak az emlékek. Szavak, melyek értelmüket vesztették, ígéretek, melyek már soha sem teljesülnek.

Behunyom a szemem és látom a kisfiam kinyújtott kezét, ahogy engem hív. Mosolyog és integet, mire én széttárt karokkal, boldogan lépek a semmibe.